9. fejezet

Halkan lépkedtem, és a múltra gondoltam, mint mindig.
A tárgyalás már rég megvolt, Stephaniet és azt a három barmot, felmentették. Mintha nem ők lennének a hibásak mindenért. Helyette egy hajléktalant vettek őrizetbe, Jamest. Pedig James semmiről sem tehet. Csak annyit vétett, hogy rosszkor volt rossz helyen. És, mivel részeg volt, a társai pedig felszívódtak a rendőrautó láttán, senki sem volt, aki megvédhette volna...
Hét hónap telt el Saul halála óta. Ha tudnám, ma hányadika van, azt is meg tudnám mondani, hány napja ölték meg...
Néhány napja, mikor őrizetbe vették Jamest, beszéltem Nathannal, kikértem a véleményét a helyzetről. Ő sem hisz James bűnösségében. De nem volt mit tenni, egyedül neki nem volt alibije, ha nem viszik be, akkor a helyiek fellázadnának, és ki tudja, mi történik akkor. Az a baj, hogy ez a város nagyon kicsi, és mindenki túl kíváncsi mindenre Saul halálával kapcsolatban...
Minél előbb meg akartam tudni, mennyit tud a rendőrség, és, hogy mit feltételez Nathan, így megszaporáztam lépteim, és, hogy valamennyire védjem magam a hideg októberi levegőtől, becipzároztam a fekete bőr kabátomat-ami alatt csak egy fekete, Jack Daniel's póló volt-, és folytattam utamat a tetoválószalon felé.
Még be sem léptem az ajtón, mikor már érezni véltem a tinta és a vér illatát, amit már otthonosnak éreztem, mert az utóbbi hónapokban annyi időt töltöttem itt.
Mia hagyta, hadd üljek a sarokban, és nézzem, ahogy dolgozik, mert tudta, ha elküldene, nem haza mennék, hanem az utcán kóborolnék.
Azokon a napokon, mikor bent ültem a szalonban, Mia megmutatta, hogyan tesz a gépbe tintát vagy új tűt, megtanított a különféle tetoválási és rajzolási technikákra, és mindig végighallgatta a nyavalygásaimat, ami nekem végtelenül jól esett, mert legalább úgy éreztem, hogy van valaki, akit még érdekel a sorsom.
Az utóbbi pár hétben, ugyanis, Alice is, és Mary is, összejött valakivel, aminek persze örülök, de annak már nem, hogy engem szinte teljesen el is felejtettek, csak néhanapján keresnek, és az Alice-szel való találkozóinkra mindig eljött Alice barátja, Michael, aki azért elég jó fej, de ezeknek a találkozóknak folyton az lett a vége, hogy ők ketten tökéletesen elvoltak egymással, én meg azt sem tudtam, hirtelen merre nézzek, és végül mindig csak betompulok, és a múltra gondolok, amitől rövid időn belül még az életkedvem is elmegy. Mary pedig, az iskolában is csak a barátjára gondol, mondhatni, most már észre sem vesz, annyira elvan a saját kis álomvilágában.
Vagyis, ők jól vannak, csak én nem.
Az utóbbi időben rémálmok gyötörtek, és már hetek óta nem tudtam kialudni magam, mert ha csak lehunytam a szememet, máris a szeretteimet láttam magam előtt, holtan. A hallucinációim még jobban felerősödtek, már szinte minden percben láttam Sault. Bár van ellene gyógyszerem, nem szedem be, mert így legalább nem kell végérvényesen elveszítenem a bátyámat.
A pszichológust átverni pedig pofonegyszerű feladat. Csak mélyen a szemébe nézek, és se a kezem, se a lábam nem teszem keresztbe vagy kulcsolom össze, ha jó dologról beszélek kiegyenesedek, mint aki karót nyelt, ha rosszról, akkor pedig nem erőltetek lelkesedést a hangomba, ennyi az egész.
Sietősen nyomtam le a kilincset, és léptem be Amelia tetoválószalonjába.
 Mia szívélyes mosollyal, Nathan már-már elenyésző, intésre emlékeztető kézmozdulattal üdvözölt.
Mivel már későre járt, nem akartam sokáig zavarni, így egyből a lényegre tértem.
-Nathan, tudom, hogy törvénybe ütköző, de...-Kezdtem bele, de a rendőr már tudta, mit szeretnék kérdezni, annyira sokszor tettem fel neki ezt a kérdést.
-Azt akarod megtudni, hogy áll a nyomozás-jelentette ki. Bólintottam.- Azt kell, hogy mondjam, hogy most embert tudnék ölni, olyan dühös vagyok. Azt a szerencsétlen hajléktalant hozta be az a két fafejű ökör, mikor azt mondtam nekik, hogy kérdezzenek meg minden száznyolcvan és százkilencven közötti erős férfiembert. Ez a James pedig, bár száznyolcvanöt centi, nagyon el van gyengülve, és a labor szerint egy ezüst tőrrel, felülről érkezett a legmélyebb, a végzetes szúrás, ennek az embernek pedig még az is nagy öröm, ha van egy váltás ruhája és egy takarója, meg némi alkohol, ami felmelegíti és elűzi az éhségét, nemhogy még ilyen ezüstöket vegyen... Jamest még bent tarthatják pár napig, de hamarosan ki kell engedniük. Mindenki másnak, aki szóba jöhet, bombabiztos alibije van, ami nekünk jó is, meg rossz is.-Simított végig tar koponyáján.-Jó, mert nem köztünk van a gyilkos, és rossz, mert fogalmunk sincs arról, ki lehet az...-Nézte a falon lógó rajzokat elgondolkodva.
-Még mindig a Stephanie, Adam, Nick, Dean négyesre gyanakodsz?-Kérdeztem rá, Nathan pedig rábólintott. Ő is a kurva és csatlósai bűnösségében hitt, akárcsak én. Egy baj volt csak, a bizonyítékok hiánya.
-Elszólta magát Stephanie?-Kérdezett rá Mia. Egy pár hónapja, elhatároztam magam, hogy ahogy csak tudok, segítek Nathannak, mert teljesen kikészíti magát. Stephanie-val kedves voltam, minden délután elmentem hozzá, és végighallgattam a gyászról, a depresszióról, és a nehéz életéről szóló nyavalygását, pedig belül majd szétfeszített a késztetés, hogy a halálba kínozzam, de a magánakcióm nem járt sikerrel.
-Nem-ráztam meg csalódottan a fejem.
-Nem baj-hazudta Mia.
-De nem ám. Lehet, hogy gyanakodnak. Hayley, maradj távol Sterlingtől meg a barátaitól, mielőtt még valami bajod esik, mert azt sem a szüleid, sem mi nem szeretnénk-kérte Nathan.
-Anya a terveivel, apa a munkájával van elfoglalva, azt sem vennék észre, ha az előszoba közepén vágnám fel az ereim és véreznék el. És, ha gyanakodnak? Maximum engem is elintéznek, mint Sault, és akkor végre vége ennek az egész szarnak, amit ti életnek hívtok. Nem tudom, minek segítek, ha észre sem veszik az emberek, mennyit küzdök. Hét hónapja rémálmaim vannak,félek kimenni az utcára, rettegek az emberektől és a hülye kérdéseiktől. Mi értelme így élni tovább?-Emeltem fel a hangomat, amit azon nyomban meg is bántam.
Nathan csak tátogott, mint a partra vetett hal, Mia pedig a könnyeivel küszködött.
-Ne haragudj, Hay, örülünk, hogy segítesz, de neked is kell egy kis pihenő.
-Jó, tudom, ne haragudjatok, és felejtsétek el, amit az imént mondtam. Megyek. Minden jót, sziasztok-rohantam ki, mielőtt még bármit is szólhattak volna.
A kabátzsebembe nyúltam, ahol a most éppen hiányzó ujjatlan kesztyűmet szoktam tartani. Ma reggel, mikor elindultam otthonról, még a kezemen volt, így óvtam a jobb kézfejemen lévő friss tetoválást, ami Sault ábrázolta, a hidegtől. A mai napon csak Miánál, és Stephanie-nál jártam. A szalonban nem vettem le, de Stephanie-nál már igen.
Sarkon fordultam, és Stephanie háza felé vettem az irányt.